Csendben áll , és nagyra nyílt szemekkel néz! Figyel...

A karcolás a kocsin megbocsátatott, közvetlenül utána ,hogy visszamentem a második órára és el lett regélve a fájdalmam. Sürgősségi segélynyújtás. Nincs mit tenni. A tegnap éjjellel bezárólag azt hiszem hátradőlhetek és elmondhatom, hogy mindent elmondtam, és mindent megtettem. Nem tehetek róla.És hogy most mi a konkrét álláspont? Lövésem sincs. A látásommal biztos nincs baj,szóval a lehetőséget tisztán és élesen...dehogy ezután mi lesz (vállat von),sajnosszerencsére már nem rajtam múlik...Ennyit tehettem? (bólogassatok).

Holnap visszamegyek. Fel sem tűnik, mint ahogy az sem fog ,hogy elillan az október. Mi lesz így? Előre látom a szombat estét mikor megkönnyezem életemben kb. huszadszorra az Édes Novembert... November,november. Nincs kedvem dörzsölni a tenyeremet. Csak gondolom,hogy gondolja miközben gitározik. Hogy a hangok között a fejében besétálok egy táblával, melyre pirosbetűkre írtam: ne felejts el...Néha meghatódunk, tovább megyünk. De legyen nehéz elengedni a fontosat!

Hát így. Arra a kérdésre ,hogy mit kívánjak a Gondviseléstől , azt hiszem körvonalazódott a válasz. Szerintem annyiszor hallja, hogy elege van belőle, nincs értelme belesuttogni az éjszakába. Talán már kérnem sem kell.

Szóval, ha szóltam mindenkinek és elintéztem mindent, összepakolok és másfélhétre való ennit viszek. Újabb független napok, szabadság, megosztás... még nem tudom eldönteni, várom-e...

A kedvenc utcám felől jöttem haza.

Itt születnek az álmaim, hallod őket?

Rémesen ébredtem, fáradtan , nehezen, fájdalmasan... A vezetés is szarul ment, megkarcoltam a kocsit. Kérdés: miért kell nekem mindig mindenbe belemenni? De be kell látnom, nem bántam meg. Ha másképp lehetne se kérném. Én bízok! Örök tanulság ,hogy amég nem jön az az Egy addig nem vesszük le a páncélt. Én visszatenném,de nyílt sebre az acél nem lesz jó. A család próbált kötözgetni. Ezek mindig derűlátók. Szerintük csak a novembert kell megvárni. Szerintem végem van, végem mint a botnak! Hát most hogy kell majd levegőt venni, újra?. Tegnap kicsit megfulladtam. Lándzsa a szügybe!

Pécs sosem volt olyan gyönyörű mint múlthéten, de egyelőre képtelen vagyok a visszatérésre gondolni, úgyis a muszáj meg az autó fog lehurcolni. Ötletem sincs ,hogy mit kezdjek magammal. Mihez kéne fordulni? Lassan két éve kerülöm ezt az érzést. Most ő volt a gyorsabb. Látni ,hogy mitől és mennyivel lenne könnyebb, talán ez a leggyilkosabb érzés. Elmegy melletted és tudod ,hogy az a fajta feloldozás már talán soha sem lesz a tiéd. De nem futok újból a kerítés mentén. Inkább az egyhelyben ácsorgás, de nem keresek szögesdrótokat.

Ha a család szerint várni kell, hát akkor várok. Remélem ,hogy hazatalál, remélem ,hogy hozzám. De akárhogyis, ne bánja meg egyik döntését sem. És ha neki odakint nagyobb szüksége van Rá, hát csak rajta... nem akarok haragudni, nem akarok önző lenni....

Kedvencünk tartotta vagyis épp most is tartja az etika órát, de úgy tűnik ellógtunk Zsanival. Reményeink szerint felteszi coospacere, tehát meg leszünk mentve. Itt is csak háromig leszek, mert ma végre hazamegyek.

Tegnap összefoglaltam a zárolt részben az elmúlt napok varázsát. Lesz min tündökölni a borús vasárnapokon. Ma jön a kommersz és mindig új izgalmakkal kecsegtető család látogatás. Bemutatom új életem legújabb részét, wow! Great expectation! Vagy nem. Lelazultam. Mert mostmár tudom,hogy bármi történhet. Nem fogom függetleníteni magam, tényleg semmi védekezés, de azt hiszem elfogadom.És ez a mai filozófiatörténet előadás tanulsága: sztoicizmus - Nem érdemes tönkremenni amiatt amiről az ember nem tehet. I won't...

Végülis kiegészül a kis tudásom, és érteni fogok a pillanat élvezetéhez is. De még mennyire, nem mondok le viszont a mániámról: örökítjük a szépet...fényképezni és minden...

aztán majd karácsony és együtt töltött délutánok.

Utálom tisztázni a kapcsolataimat, és mégis újra meg újra odakerülök,hogy megtegyem. Végre végre egy olyan ember akiért tisztalappal kell indulnom, akitől elvárás nélkül kaphatok némi feloldozást, jóvátételt és talán bűnbocsánatot. Akiért elfelejtem ,hogy én vagyok A Hűtlen. Elkezdjünk valamit aminek határideje van? Lecke volna ez, hogy megértsem végre: a mát ma kell átélnem,és ha nem teszem meg,senkise fogja helyettem. Mi lesz a ragaszkodással, hiszen tudom ,hogy örökre nem maradunk együtt,de fájó pont ha konkrét dátumot látok pont most a rózsaszín időszakban. Nem lehetek ennyire önző, és a jó hír,hogy nem is vagyok! Mert ő is egy hűtlen mint én, az álmai után megy...nem fogok haragudni.

A most most van, még pedig egy közös útszakasz formájában.Hiszen nem lehetek örökké szerelmes az emlékeimbe, ígyhát marad az ,hogy a lehető legtöbb dolgot éljük át együtt,büntetlenül, függetlenül és végre felszabadulva. Ne legyen gond, és ne legyen nehéz. Nem elviselni akarom, hanem vele lenni. Nem azt akarom ,hogy el kelljen őt tűrni, hanem csak örülni,örülni,örülni....

határozott átnyergelés. Adri is megmondta: telihold, hogy akkor mindig történik valami, nekem mindig éreznem kell valamit, és láss csodát...

de rohanok , megint...kiállítás,talán.