HA az ember agyára megy a netezés egy óra múlva...
Mert nekem mindenki az érzelmeiről csacsog itt az éterben. Én meg csak bólogatok (aki látatlanban szereti a paszpartuit és jelen pillanatban mást nem is).
Hadd meséljek még a sivatagomról... Egy hét (és még egy univerzum) után is felrémlik a probléma (vagy feladat?- hogy hajazzunk az utolsó filmórára). A homok nagyon szép...egy képeslapról! de nekem már kurvára elegem van belőle. Filmtörténelmi szempontból a november édes. De én mindenhonnan kilógok,nekem még csak nem is savanyú. Olyan seizű de még inkább keserű. Tetteiben mérve pedig szurkáló,mégha igyekszem nem tudomást venni róla. A hűtlen mellé megtalált az új titulus: vígasztalhatatlan.
Merthogy majd az idő elintézi. Mert az idő olyan faszagyerek ,hogy ehhez is ért! Mitöbb: ehhez ért csak igazán! Hát akkor most elárulok valamit. Az idő egy kegyetlen kontár hóhér. Oda sóz a nyakadra a tompa bárdjával...nem figyel. Sem rám,sem az imáimra,sem a könnyeimre,sem a hiányára. Elfelejtett. Nem közvetít semmit üzenetet, pedig millió levelet adtam már neki. Még csak el sem olvassa! Én elvesztem valahol a karavánok és az október között. Kapálóznék de minek?
Az egészet ott cseszte el, hogy idáig jutottunk! Aztán ahelyett ,hogy tette volna a dolgát, elcsúsztatta az egészet, be az íróasztal alá olyan mélyen,hogy én elfelejtettem akarom-e hogy fekete vagy fehér legyeb. Olyan maradt: ,hogy beletörődés ,de kösz erre rájöttem volna magamtól is...felesleges ez a barmolás.
Végül annyira elvesztünk (idő és én) a zónákban,hogy már ahhoz is fáradt vagyok,hogy eldöntsem szeretném-e várni vagy sem. Nem sétálok el a szakadékig megnézni, érdemes e szájon át lélegeztetni a haldokló reményemet. Az idő nem mondja meg,hogy mit tegyek...ne mond az semmit, csak ül a padon és Univet olvas (vagy talán metrót). Nincsen nekem biztatásom ahhoz,hogy felvegyem a kesztyűt. Elfogyott az összes fegyeverem,nem mehetek már háborúba,de még ökölharcba se...
És csak19 év telt el. Ezúton üzenem az időnek,meg az összes többi hAverjának, hogy jól nézzen körül mielőtt lelép a járdáról...és amikor embert választ nekem. Mert hiányzik, igen! De minő egyoldalúság, tulnyomórészt ez is volt mindig,mondanám hogy hozzászoktam,de az már szánalmas,ez nem ugyanaz a történet,itt már vigyáznom kell magamra,itt már nincs burok,itt már csak ő lehetne viharkunyhómnak,de gondolom az előzményből rájöttetek:ő sincs. Dehát hogyan tehettetném jóvá vele, pláne ha nem akarja...Az idő nem segít...segít-e valami is ebben a világban? A magam ügyében egyedül maradtam, ahogy a sivatagomban is. Érzelmi sivatag révén még homokvihar sincs.Nincs itt semmi,vagyis csak semmi van,meg egy kis homok....