Majdnem egy hete nem jártam erre...NNa most aztán van miről mesélni. Már megint az a torokba gombóc érzés. Nem először fordul elő velem az,hogy másodkézből tudom meg a velem kapcsolatos dolgokat. Mondjuk most valóban így kellett ,hogy történjen. Én komolyan nem értem az embereket, bár ha a sok értelmezés közül kiválasztom a legszimpatikusabbat akkor ezt találom: engem kímélni akarnak! De hát így is fáj kéremszépen! Akkor most mihez kezdjek,pontosan nem tudom mit akarok,de azt érzem ,hogy mi szomorít el. A semmi! Az jól elkeserít,hogy nem történik semmi. Tulajdonképpen a hősi eposzok romantikáját szomjazom, még mielőtt hajam megőszülne,fogaim kihullanának,és arcom bőre petyhüdt lötyögésbe nyúlna ki ,még lángolni akarok! Egyszer kétszer! DE Kell! Most nincs szükségem arra ,hogy különböző Lassú terápiás módszerekkel mélyítsünk el kapcsolatot,hogy szépen egyszerre lépjünk át eme barátság másik síkjára,hogy még véletlenül se piruljon ki a pofikánk,vagy ejtsünk karcolást bármelyik testrészünkön! NEM! most égni kell,forgószél meg minden...Jó persze,kell ám a biztonság meg a nyugalom is...a langyos délutánok egymás ölében...De ez az egész  most kell, és nem akkor ha már kitavaszodott,ha már egyetemre járok (ha eljutok odáig),vagy ha már vagyok valaki!  az efféle támogatásra most van szükségem... mert már régóta nem volt...ez az igazság,tessék leírtam! És rohadt szar beismerni ,hogy nem ér semmit a "jó nekem egyedül" dumám! Ezt is kimondom: szar! Utálom a biztonytalanságot: ha valaki bizonytalan velem kapcsolatban az fáj, ha én érzem magam bizonytalannak más miatt az pedig megöl! És tisztán emlékszem rá hogy volt már ilyen halálom. És azt is tudom,hogy mindez eltörpül Rwanda, a megcsalt nők,az árvák és az éhezők fájdalma mellett,de ez itt van,velem van és nekem fáj már több éve. És akárhogy próbálkozom,mindig kibújik a szög a zsákból,és akár hogy próbálkozom,mindig ide lyukadok ki...és nem tudom miért...

Ha megpróbálom elkerülni,egy reggel arra ébredek hogy fojtogat a vakság amivel védekezek, ha új lehetőséget keresek ugyan az ismétlődik meg...mondhatni mindig! Szeretnék tanulni,de nem látom milyen hibákat követek el!Tudom,tudom ,hogy lehetnék jobb ember,kedvesebb,okosabb,figyelmesebb...De néha akárhogy is próbálom,visszaköszön az érzés,hogy nem kellek,vagy valakinek vagy a világnak,vagy magamnak.Félnem kell elhinni a kedvesebb szavakat? Már azt sem megy elhinni,hogy mások jobbnak látnak...

És mivel megint olyan helyzetben vagyok mint amit utálok és félek is tőle, újra azt érzem,hogy tanácstalan vagyok....a bizonytalanság....