A feltérképezés izgalma hiányzik. Ez ilyen emancipált női betegség. Természetesen feltérképezendő dolgok lesznek bőven az elkövetkezendő napokban. Csak közben elmarad az élés.

Amúgy meg az ambíció elveszi az eszemet, és elnyomja a szívemet. Nem hallom kiabálni a mellkasomból néha. Így válok robottá és hadsereg taggá egy nagyhatalom által irányítva. Demagógia?

Nem volt kifogásom a karrieristaságot illetően. Eddig.

Amég az ember egyedül van, csak magára gondol. Mindig. Amint akad mellé társ kiesik az öngondolkodás kerekéből. Kizökken. Az én esetemben mindig rosszul zökkentem ezért egyenes volt a vissza út az önépítkezésbe és egomániába. Eddig. És egy egész sok idő után együtt merítjük fel e gondokat.

Szeretném elfelejteni ezt az igéjét amit előzőfélévben oly remegéssel hallgattam: a világ vagy az ember...nem kaphatod meg mindkettőt. Mindig is kételkedtem abban hogy mellém szabad embert tenni. Kontár vagyok. Ez így előjön. Gyártási hiba. Én meg magyarázkodok, remélem feleslegesen. Csak aggódok...és végre már nem csak magamért.

Az pedig igaz hogy a lakótársaim barátságára minden esetben és minden időben nagyon nagy szükségem van--- sokszor meghatározzák a világgal való kapcsolatomat. Segítenek, közvetítenek, megvédenek, elrejtenek és motiválnak. Mert ők ilyenek. És sose kerüljenek távolabb ennél, mégha ez talán álom marad. Mert ezis én vagyok, legalább annyira szeretem a valóságot mint az álmot. Ez lesz majd a dokumentumfilmjeim veszte :D