Egy és negyed napja vagyok itthon...de a felgyülemlett agresszió mérhetetlen. Ennek az országnak annyi. Hülye is lennék hazajönni, ha egyszer északabbra lumpolhatok egy félévig nyugalomban.Iszonyat.

Holmi nyitott busz ajtók. Survivor in the city. Bocs. In the Suburbia. Mert hogy a város még ennél is rosszabb.

Amúgy meg presztízs (prestige) kérdést csinálok a holnaputáni vizsgából. Ha meglesz, akkor vége a félévnek és jönnek a beadandók.Köztük egy képzelt riport is, amivel kapcsolatban előre szólok, hogy semmilyen illegális szer segítségét nem fogom igénybe venni.

Megvettem az általam mindenféle jelképekkel és túláradó misztifikációval megtömött pólót. Óz a csodák csodája: legyen rajtam minden jeles eseménynél, mely mondjuk úgy mérföldkő a felnőtté válásban.

Jah amúgy eme kényelmetlen folyamatról essék szó: csak látom, hogy körülöttem, hogyan viselik ezt mások, a látvány pedig igen variábilis...ha én sem fogom bírni, jönnek a szintetikusok...és akkor majd csak festegetek:)

Ma egyébként túl sok volt a buszozás, így volt időm megint különböző fantazmagóriákat kiötölni. És akkor elkezdődött: - Magamat ismerve (már pedig ez tart egy jó ideje), mindig is ki akartam törni.

Még ha nem volt honnan akkor is. Ez nem maximalizmus, inkább patologikus kiváncsiság, amolyan világszomjúság. Aztán meg jön a változás szele és alkudoznék maradásért. Ez a két pólus (és sok más tekintetben jelenlévő újabb két pólus)az életemre tör. A biológiaira, a szubjektívre, az inverzre a megéltre és a még meg nem éltre. 

Másfél éve annyira akartam azokat a fenyőfákat meg a vadludakat, na nem pont Kanada, de tessék lesz ott minden. Aztán ha megízlik a sodródás, kifejlesztem a törekvést világjárva. A törekvést mint karrier, vagy mint egzisztencia építés. Soklétűség. Mert kéne még nyolcvan év.