Miután azt merte mondani, hogy úgy nyomom mint egy igazi pro... jöttek az igazi lejtők.

Fékezni nem, üvöltözni annál inkább tudok. Minthogy mindenki le az útról és arra is maradt időm hogy elkiabáljam, ez az első cross-country síórám.

Namost. Van az az érzés. Amikor a folyamatok közepén egyszer csak eltelít a megnyugvás: most meg fogok halni, de legalábbis súlyos sérüléseket szerzek majd...a tenyér izzadt, minden éles és minden olyan lassú. Mainapság túl sokat érzem ezt. Hol léceken, hol szánon...hol csak a két talpamon.

Egy karcolás sem esett rajtam. Nem estem el. Nem ütöttem el senkit és a végére még a fékező V-t is sikerült összehozni.

Ha visszajön Európa szebbik csücskéből, többet túrázunk majd. Megkeressük a kompokat. És néha eljárunk majd futni a tó körül. Addig is nem tudom mi a jófenét kezdek egy hétig magammal. Ezúton is köszi az időben küldött ösztöndíjért, hogy a nyavalya törné ki az összes nyakát...

Rajtam kívül lett még egy medvém. Hála az égnek ő nem megy Európába...

Névnap. A huszonegyedik.

Az én hidam porig égett. Csak az enyém.

És mire megtörténik, már rég messzejárok és nem emlékszem a cukormáz ízére, a hó színére, a hajnal illatára és a bejárt magasságokra. Ma pedig tagadhatatlanul elindultam egy olyan úton mely a határaimhoz vezet majd...a fizikai határaimhoz. Lelkiszegénységben lássuk meddig tudok eljutni, pláne ha ilyenformán utálom magam.

Írnom kell újra. Rengeteget. Most hogy a laptopom újra az enyém, tele írom a betegségekkel. Annak idején a sivataggal fordultam magam ellen. Fordítottak, magam ellen. A sivatag talán megelevenedik, talán nem. Nem én vagyok felkészületlen... Az én hidam nincs már. És én úgy úúútálok  a járt úton járni...