A blog tulajdonlással járó publicitás lehetőségét megragadva, szeretnék szólni ahhoz a mínusz két olvasóhoz - melyekből az egyik amúgy én vagyok - és valami közérdekűbbet bemutatni mint a saját pszichozisom.
Midőn a norvég kihelyezésem előnyei ismeretesek, beszélnék az eddig hallgatott dolgokról.
Két (többet is, de ez a bejegyzés az övék) nagyszerű embert ismerhettem meg a fjordok földjén akik vendégszeretetükkel és jó hangulattal vettek körül minket mikor náluk jártunk kutyaszánozni.
Ez a két ember, név szerint Péter és Kenneth, ezen a héten pár éves világkörüli utazásra indulnak, és mobilitásuk biztosítékaként a stoppolást választják. Hogy irigylem-e őket? Nem kérdés. Én is itthagynám az egész putrit és kitenném magam a világ kényének, vigyen a szél amerre akar. Ez a kaland része. Viszont ezen muszáj túllátni, ők nem életuntságból, kiábrándultságból vagy csak brahiból csinálják. Ők újra bízni akarnak az emberi jóságban, mely gondolat nemesebb a kaland múzsájánál.
Három évig lesznek idegenek jóakaratára és a szerencse forgandóságára bízva. Én sok szerencsét és sok jó embert kívánok nekik, meg persze a Gondviselés jobb szemét amivel néha rájuk hunyorog, de még többször kacsint...