Az életrajz megírása mindig valami keserű nosztalgiát ébreszt bennem, és évről évre kevesebb lendülettel állok neki a frissítésének.

Annyi minden volt, tán igaz se volt. És egy önéletrajz annyira semmi. Sehol sincsenek bejelölve azok a dátumok, percek és pillanatok amikor kihagyott a szívem egy dobbanást. Semmi sem jelzi, hogy láttam a felhőket felülről, sem pedig a magamban érzett zuhanást amit egy-egy csalódás okozott.

Az iskolák mellett nincs felsorolás azokról a félszekről melyektől többet tanultam magamról, mint amennyi valaha tudható a világról.

És az érdeklődési kör (interests) mellett vagy tíz percig villogott a kurzor. Elfelejtettem érdeklődni. Nem érdekel semmi, és még annál is kevesebb. Nem akarok semmit. Most. Azt akarom hogy ne legyen semmi. Sem nem korán kelés sem nem későn fekvés, ne legyen sötét se világos, meleg se hideg. Se fehér se fekete. Csak minden álljon meg és maradjon úgy amég én azt nem mondom, rajta kezdődjön megint. Nincs rossz kedvem, egyszerűen csak kedvem nincs.

Annyi dolog amivel foglalkoznom kell, amit irányítanom kell...de még több amivel nem tudok, mert sosem lesz hozzáférésem. Ugyan azok a körök, ugyanazok a kicsinyke mi lesz há-k...ezért inkább ne legyen semmi.

De szerencsére olyan nincs. Mindig van valami. Itt általában a cirkusz van mindig. Ugatás meg oktatás. De ha elmúlik a hülyeség mindig rá kell jönnöm, hogy a valami jobb mint a semmi....hosszabb távon