Halálosan fáradt vagyok.

Végül is az már biztos, hogy soha semmi sem lesz ugyanaz mint régen. Talán csak magamat akartam visszakapni, azt a valakit akinek Ő látott. Sosem hittem el, hogy olyan lennék/lehetnék, de a közelsége és a figyelme mindig olyan irányba terelt. Végülis elég hatásos ahhoz, hogy ne éljek többé a múltban. És manapság mindig csak az jut eszembe, hogy ha becsukódik egy ajtó, kinyílik egy ablak.

Nem hiszem, hogy hiányozni fog már... sem ő sem én.

Amúgy meg nehezen találok vissza az életbe, pláne ha középkori díszletek között mérik rajtam a fényt... és olyan emberekkel találkozom, akik abban az álomban élnek ahová én készülök. Fogalmam sincs, mi következik... az is biztos, hogy ami jön, arra sem vagyok felkészülve. De én mindig menetközben növök fel a feladathoz. Minthogy neoprémben, zokszó nélkül úsztam be a fagyos-tejes vízbe.

minden jól van...vagy jól lesz...egyszer.