Igen, már megint a szokásos tavaszi alváshiány...minek is aludni mikor...

Olyan gyönyörű estéim vannak. Hogy lehetek ennyire szerencsés? De nézzük az elmúlt napok eseményeit:

Nem írtam róla mert nem volt biztos, hogy összejön. Aztán valahogy mégis sikerült. Kedves kedd hajnalban utamra bocsátott, de előtte gondosan befújt vízlepergetővel, rám kötötte a hálózsákját és végül dekorációnak a beany-t :). Sötét volt még, Zoliék lent vártak és két percen belül összeszedtük Ritát és Orsit, a két állatorvostanhallgatót. A busz 8:15kor indult, bőven volt időnk elérni.

Aztán a buszon az a jól ismert érzés: imádok utazni. Körülbelül egy óra múlva kikeveredtünk a városból és jöttek a mesebeli tájak. A befagyott tavak, fjordok és az égig érő hegyek. Már a látványuk szívdobogtató volt. Érkezésünk Fagernesbe zökkenő mentes volt, leszámítva a két kísérletemet a busz vécéjében...azt hittem az ICén való pisilést semmi nem tudja überelni, de ezúton is szeretném sokáig éltetni az alagutakat melyek sötétségbe borították a helységet és megtanítottak vakon tapógatózva két pillanat alatt rálelni arra a fura kapcsolóra...

Szóval Fagernes. Sok hóval és napsütéssel fogadott minket, kicsi és nagy faházakkal mindenfelé és voltaképpen nagy csenddel és nyugalommal. Ott találkoztunk vendéglátóinkkal , földinkkel Péterrel és norvéghon gyöngyszemével Kenneth-tel (tippelek, de nem biztos, hogy így írják a neved), két autóval vittek el minket a szállásra, ahol nem is vesztegettük az időt, első utunk a kutyákhoz vezetett.

Merthogy ez egy telep. Egy szánhúzó kutya telep. 31 alaszkai huskyval.

Ebédután elkezdtük felszerelni a szánokat, aznap Rita és Orsi ment ki terepre, de nagyjából mindenki kivette a részét a kutyák "felnyergelésében". Én mint jó japán turista jobbkézben a kamerával balkézben pedig a fényképezőgéppel vizuálisan rögzítettem a kitörő extázist. A kutyák üvöltöttek. Két szán  egy-egy fához volt rögzítve, a harmadik pedig egy nagyplatós autóhoz, ami kézifékkel is úgy remegett a cibálástól mint a kocsonya...

Aztán elindultak, kisebb nagyobb sikerrel. Mi pedig megvártuk őket a szálláson. Délután élménybeszámolóval egybekötött kutyaetetés után mi következtünk. Ezúton is megköszönném a különleges táplálékot, ami tényleg nagyon ízlett. Aztán persze éjszakába nyúló beszélgetés és alkohol, valamikor félidőben kóválygás a környéken és az üstökös pislogása (nem láttuk).

Másnap enyhe fejfájás (soha többé nem iszom ma) és reggeli után mi következtünk. Négy szán, én négy kutyát kértem mert öttel sose jövök haza. A sorrend valami ilyesmi volt: Péter, én, Márk , Zoli. Na most ez az első métereken felborult, ahogy én is. És ha nincsen lélekjelenléte annak a sielő néninek akkor talán megkóstolok egy bal sílécet is. Hamar kitaláltam , hogy a kutyáim angolnyelvűek így a stop és stay kifejezések talán életetmentettek. De nem ám megvárják még egyenesbe kerül a szán és rajta vagyok én is. Ezek a kicsi biomotorok (hatalmas erővel megáldva) ahogy megérzik , hogy könnyebb a hám, belefekszenek. Namost így bugdácsoltam végig az elsőmétereket. Aztán a vasmacskám esett le folyton...és azok a szemrehányó tekintetek. A négy kutya nem akart hinni a szemének, hogy egy kezdő hajtja őket. Időközben Zoli feladta és szemüvege védelmének érdekében átadta a szánt Ritának. Valahogy mégis elértük a nyílt terepet.

Aztán már csak vadregény, ragadós húszméter mély hó és futás. Nem nagyon tudom szavakkal leírni milyen volt. Abban azért biztos vagyok, hogy mielőtt meghalok még legalább egyszer szeretnék becsületesen végig száguldani egy befagyott tavon. Velük. Vagy a sajátjaimmal.Ez valami teljesen más. Ez valahogy közelebb emel az élet varázsához, ennek eszembe kell jutnia ha bedarálnak és irodai napszámos leszek majd valamikor. Ugyanúgy szeretnék emlékezni vendéglátóink emberi minőségére. Olyan felnőttek amilyen én mindig is lenni akartam kicsiként. Vagyis nem felejtettek el álmodni és ami a legjobb, hogy az álmaik szerint élnek. Nem tudom publikus e, de elmesélem, hogy nyártól körbestoppolják a földet. Eszményi. Vagy én nem is tudom, de annyira példaértékű és számomra ad némi reményt, hogy talán egyszer én is végig lovagolhatok a 66oson, vagy csak az EL Caminón.

Mindegy. A lényeg, hogy életreszóló élmény volt és örökké hiányozni fog. Két nap távlatából is, ma hajnalban arra ébredtem, hogy megint azon a szánon állok ugyanazzal a négy kutyával... olyan eleven volt.