Felmondtam az étteremnél... elég szar este volt. Aztán egy barát szakított velem, így lett még jobb plusz a szükségtelen veszekedés.

A nagy igazság az, hogy a félelmeimet csak én küzdhetem le... nem tarthatok magam mellett senkit csak azért mert jó vele, meg mert elfeledteti velem a démonokat. Az embereket nem lehet Cataphlanként adagolni. Ha megpróbálod, függővé válsz azonnal... A baráti minőségem több szempontból sem kielégítő neki, és én már értem mit érzett Máté akkor. Értem és talán először meg is értem!

A város épp, hogy kezdett csinos lenni, a zsongás körül venni és most nincs őrült péntek és szombat este, morgolódás és sok bor O'briannél... Szakítás az étteremmel és vele, aztán a harmadik majdnem szakítás túl sok volt egy estére. Így eldöntöttem, hogy jobb megbékélni és nyugton maradni... Kussban tartani a hülyeséget és fájdalomcsillapítók helyett csak egyszerűen figyelmenkívül hagyni ezt a folytonos sajgást.

Roppantul sajnálom ami történt...igazából azt ami nem történt meg... mert én mindig azokat a dolgokat bánom meg. A kihagyott lehetőségeket. "Ebbe lehet beletántorulni".

Amúgy meg túl sokat is foglalkoztam a kedvenc könyvemmel mostanában (ugyancsak terápiás és esemény feldolgozás célzattal) és arra döntésre jutottam, hogy egy illedelmes beszélő palotapincsi még mindig jobb mint egy sem...

Nagyon fog hiányozni a barátom....