Az élet csak annyira nyomorúságos mint amilyennek megéled. Én rettentően a kút fenekén érzem magam, egyes egyedül. Másodszorra fordul elő velem, ebben az évben, hogy minden ingóságom bőröndökbe és dobozkba zsúfolva vár rám idegen kocsik hatsó ülésein és én nem ismerem a helyet ahol holnap aludni fogok. Hogy teljesen őszinte legyek veled – akárki aki olvas még – soha nem rettegtem még ennyire és ilyen sokat az élet miatt. Árvának és kiszolgáltatottnak érzem magam, olyan kicsinek mint egy mag amit az asztfaltra hullva eltaposnak. Márpedig emberekben akik átlépkednek rajtam volt is nem kevés az elmúlt pár hónapban. Az ahogy ezt én megélem, nem tudom elmondani senkinek... először is senki sem ilyen megértő, másodszor pedig ez olyan mélyen van legbelül, hogy talán restellem is kiteregetni egésszében...

Félelemből és ragaszkodasból is talán, de megint annyira eltávolodtam önmagamtól, hogy akikkel felnőttem, talán meg sem ismernének többet. Hiába, nem lehet olyan barátságot kötni amire én vagyok képes, mert mindig mindenkinek túl sok lesz egy idő után...

Egyfolytában az az érzésem, hogy a hátam mögé kell néznem, és körbejárjam magam, hogy még mindig megvagyok-e. Rémálmaimban üldöznek, vagy egy hatalmas árhullám elől futok egy messzi zsúfolt tengerparton... az utóbbit most már majdnem minden éjszaka látom! És majdnem mindig, csak a rémálmokra emlékszem.

Talán meg kellett volna tartanom azt a kutyát... a nagy barnát aki éjszakánként felkelt a fekvőhelyéről, hogy megnézze én még mindig ott vagyok ahol ő legutoljára hagyott. Egész közel jött néha és nézte, figyelte – talán ellenőrizte – a lélegzetvételemet. Ő kellene, hogy a hátam mögé nézzen, hogy vigyázzon rám olyankor amikor én úgy érzem, saját magam nem tudok!