A félelem... már megint az az ismerős vajon kezdetű kérdő mondatok! Nem szabad meghalni, ebbe nem! És mégegyszer nem szabd elszurni...Most látszik csak igazán miféle pusztítást végeztek egyesek odabent! A bizonytalanság kézzelfogható,és az aki ezt nem szereti lehet ,hogy meg fogja bánni hogy meg akart ismerni! A véletlen találkozások sora igen hosszú, én örülök neki,de vajon ő? Baj van velem? Ha most sem sikerül, akkor téleg nem fogomtudni hol találjam a visszajelzést! Számre csapni! Itt nem csak az elismerésről van szó,ennél több, én akarom hogy több legyen, nem szabad a magány miatt megváltozni! Az elszigeteltség beszivárog mindenhová, én nem engedhetem...az a két és fél év ugy telt el hogy majdnem minden emléket kitörlölt belőlem! milyen társ vagyok? és vajon milyen lennék ha ő akarná? Nagyon igaz az hogy nem szabad arra gondolni,hogy más mit gondol. De nem tehetek róla ha fontos...fontos nekem ,hogy mit gondol. Ebben a néhány napban átléptünk egy jó pár határt amik amugy is átlépésre vártak,most végre egyszer tul jutottunk/tam a képzelődésen,és most hogy itt a tett ideje ötletem sincs mit kéne tenni...

Legyek Adri? hagyjam a dolgokat, ússzak az árral?Nem szabad sokat gondolkodni, annyira próbálom kiszorítani a gondolataimból,de nem tudom! ilyen nem volt Cs óta!még talán a Krisztiánnál sem...ha ez jelent vmit,akkor lássam...lássuk...

kicsit elég volt ebből a minőségből!