Ez a pár nap...hmm...nem törettem be igazán! újra vadnak,elvadultnak érzem magam. Ő az! Emlékszel? Nem, újra kell szoknom,megint egy  első érintés ,egy első félsz! Bár az emlékek nem tűntek el,ez gyorsabban megy...Ha akarom belül. Mert most másra várok...keresem,és nem felejtettem el...és a nagy érzelmek előbb utóbb viszonzásra lelnek. Azt hiszem látom őt, olyannak amilyen,és lassan kell tenni , mindent lassan...mert ő is elvadult..független magány...betörhetetlen, mint a szél,oda megy ahova akar és annak felel meg akinek épp kíván,és nem kedves muszájból! Kicsit olyan mint én,ezért érzem közel, ezért örülök,hogy ismerem...és örülnék...

Ha felkerül a nyereg ,még van visszaút,de valaki megsérül...a test, a száj...a függetleneknek csak néha fáj, szabadok de egyedül vannak. Nekünk ilyen módon fáj, ott belül, és megszoktuk azt amit nem szabad, mindketten...Ezért nehéz nála is, őt is bántották, és fél hogy elhagyják...várni,várni,várni... és olyan sokszor nem jön,de amikor itt van,nem kell más...vele lennék, kell mint zavarodottnak az édes nyugalom, a tenyér mely halkan ér hozzá,és elhiteti hogy szép lehet a holnap, hogy minden lelassul és megszelidül... ő kell nekem...az édes nyugalom,a fájdalommentesség...