Nem lett jobb kedvem. Ahhoz sincsen erőm ,hogy erőt merítsek. Pedig tudom ,hogy honnan tudnék,de nem megy. Erő hijján pedig nem tudok ellenkezni az elém pergő képekkel, nem tudok küzdeni ellenük.Végig kell néznem. Könyvészeten elbóbiskoltam, az álom határán láttam folyni az időt a tegnap délután nélkül, gondtalanabbul valami fatális szituációban, az eltemetendő érzésekkel! Végig kell néznem, a közös helyeken átélt közös dolgokat, vagy épp a még át nem élt de élesen betervezett pillanatokat. Ilyenkor akarnék vak lenni belülről,mert gyötrő érzés.

Nem tudom mi hozna feloldozást. Félek,hogy újra megbocsátanék neki,sőt a gondolataimtól is félek. Attól ,hogy mit kívánok ha ellágyulok.Fáj ,hogy nincs célom vele. Nincs, mert nem lehet! Nem válhatok ronggyá, és mégis feladom magam. A hűtlen...., elfordulok leginkább magamtól.Megosztottság,: mim az ami még azt reméli,hogy megbánja és visszajön hozzám? Félek a mélyére nézni,lehet hogy ahhoz is esendő vagyok,hogy maradéktalanul ki akarjam gyomlálni magamból....

Na közbe lejárt az idő korlátom,mert nagynénémmel beszéltem telefonon. Reménycsepp az elveszettség tengerében...olyan érzés hogy ne adjam fel vagy mi. Eskü nem adom fel, de mit? miről beszélünk?nem tudom nem feladni,ha ő nem jön vissza...akkor most várjak? jobb dolgom úgysincs...én kérem nyitott vagyok,bizonyos értelemben...csak beszélnem kellett...ennyi...kicsit jobb, talán egyszer újra összeér a két kezem és ismét dörzsölni fogom a tenyeremet. Dávidék csütörtökön elvisznek búfelejteni...legalább odáig felszínen kell maradni!