Családi ebéd...katasztrófa. A többieket nem zavarja, csak én fulladok meg mindjárt. Kinőttem volna? Én lennék a rossz? Nem tudom,csak azt ,hogy hiányzik egy másik tér. Másokkal jobban kijövök mint a családommal,pedig én igazán próbálom, ma is egésznap inkább visszavonultam és egy szó nélkül tűrtem mindent,mitöbb szívesen megteszek bármit amit kérnek tőlem,csak ne legyen már az a téma,hogy mekkora bunkó vagyok. Ez utóbbit nagybátyjámtól hallottam ötpercen belül kábé háromszor. Hogy én tahóvá lettem Pécsen. Ezekután persze nincs túl sok kedvem beszélgetni velük. Mert odase figyelnek ha én beszélek,és megint én vagyok a bunkó mert párhuzamosan beszélek velük...nem lehet szóhoz jutni, levegőhöz se...

Nem érzem most túl jól magam. Persze itt az orvosság a hátam mögött, nem is kell más. Ők sose lesznek olyanok mint amilyennek szeretném őket,dehát a családom, megpróbálok igazat adni nekik, lehet ,hogy tahó vagyok,de könyörögöm épp az ünnepi ebédnél kell ezt megvitatni?

Ki kéne mozdulnom, már két napja nem mentem sehová...semmi seb nyalogatás csak nem volt miért. Szeretek itt élni,csak néha lenne még könnyebb!. Hogy hogy ennél is? Igen, ennél is lehetne könnyebb. De befejezem a panaszt,nem vagyok telhetetlen,csak vígasztalhatatlan. A Vígasztalhatatlan, A Hűtlen...

Azért ebben is van valami szép, az ünnepet magamban örzöm, ők nem látják,senki nem látja, sajnos...deazért nekem jó. Fehérben vagyok, erre gondoltam tegnap is....