Édes egyszem apukám tegnap kikísért a vonathoz! Villamosokról beszélgettünk és arról, hogy mit fog csinálni ha nyugdíjba megy. Szeretném ha szép idők jönnének neki is és anyunak is. Olyan jó lenne most otthon lenni, tévézgetni velük,meg beszélgetni. Elmenni kirándulni mint réges-régen. Vagy várni az ebédre, amit apu készít. Elmesélni közben,hogy milyen hülyék az emberek és épp ki az aktuális csalódás. Kinevetni mindenkit,...
Az újévem inkább a Fészek siratásával telik. Nem megy fiatalnak lenni. A padon most egy nagyon pici kislány és egy ráncos öregasszony ücsörög kart karbafonva, a két véglet tapasztalatairól beszélgetve. Tudom az elejét és a végét,de a kettő között tátong az Univerzum Fekete Lyuka, a nagy Útvesztő melyben a Minotaurusz sem talál haza, soha többet.Se jobbra se balra,nem tudom és nem is értem. Azt hiszem visszaértem a Sivatagba.
És ez most mellőz minden iróniát ,minden fekete humort. Ez itt az a sivatag ami nem csak az érzelmeimet fújja be homokkal de már az értelmet is. Metafórikusan gubbasztok egy farönkön a sárgaság legközepén szép estélyiben (azért áldozzunk a stílusnak) és a térdemen könyökölök. Részletkérdés de a hajamat összefogtam és gyümölcsillata van. Mi a megoldás? Elhalványultak az emlékek, hogy mit is kell ilyenkorcsinálni? Azt hiszem nincs kód,nincs szabály , a megoldást még csak most szülik. A vajúdás már nagyon rég óta tart, közben eljutok odáig, hogy megkönnyezem a What about us? videoklipet,és nem lesz könnyebb tőle, és rájövök ,hogy igazságtalanul bántam a kutyámmal, és felsejlik a Fészek. És az a pici kislány a padon sírva fakad: - Haza akarok menni!