A Bambanő megy a Film+-on...

Újabb nosztalgikus hangulathullám. ÖHh tulajdonképpen "just the same old story".

Tény , hogy gimi idején el lettem kényeztetve.És Erikával megbeszéltük, hogy bármikor szívesen visszatérnénk azokba az évekbe. Nos, a mi hőn szeretett gimnáziumunk jövőre megszűnik létezni. Mármint olyan formájában ahogy minket a szárnyai alatt tartott,ugyanis általános iskola lesz belőle... Még Norvégia előtt meg kell látogatnom. Ez nagyon elszomorít.

Mindegy.

Utazócirkuszunk jövőhéten bővül egy állomással. Végre elkezdjük a forgatást , és remélem szerencsésen a végére is érünk... Nagyravágyás lenne a szerencsében bízni,dehát én mindig a penge élén táncolok.

Timinek köszönhetően ma eljutottam az Equifestre.  Vagyis együtt mentünk mert volt két vip jegye... és hát ez ilyen egésznapos program volt amolyan "héhahó megleltük az ígéret földjét!" Egy placc tele lovakkal és holmikkal amik mind szervesen kötődnek a lovakhoz. Volt ingyenes pónilovaglás, de nem jött el az én időm ugyanis a két póni (mind a kettő) a térdemig ért...éshát az okés hogy gyermekklinikán műttetem a gigámat, de nehogy már elvegyem a lehetőséget a kétévesektől, hogy kutyám-méretű lovakra ülhessenek...szegény párák, róluk még az én lábam is lelógott volna :D

Voltak standok, sok promóciós termékkel...meg cukorkákkal. Szóval  édesség-túladagolásban hagytam ott az expo-t. Ha lesz majd valami családfélém, biztos eljárok majd ilyen programokra velük.

A lovasnap felidézett bennem még két további emléket. Először az intenzív lovaglás élményét, azt amikor minden héten volt edzésem. Azok a néma és hideg délutánok a homokpályán, valamelyik sokat próbált lovardás ló hátán...A leléptetés közbeni lazítás. Őzek szaladtak át a réten és a nap rózsaszínes kádba süllyedve hagyta sötéten az egész látóhatárt...imádtam.

A másik emlék pedig az intenzív sporté...a voltizs lányok kapcsán jutott eszembe, hogy régen nekem is volt csapatom. Semmi más dolgom nem volt, jól ütemezett , kiépített napjaim voltak, melyben egy elfogyasztott film vagy könyv különleges kincsnek számított. Könnyű volt így nagyra értékelni a külvilágot...könnyebb mint most amikor bele vagyok ejtve, úgy mint minden korombeli...

Iszonyú hideg van a szobámban...remélem holnaptól jobb lesz. A jó időért és jó kedvért felelős személy majd gondoskodik róla, ahogy manapság rólam is... félek hogy miatta is csak későn leszek hálás...mint úgy általában mindenért.

Micsoda hűtlen fajta az ember.

 Egy részük csak írásra korlátozódik (csak), a többihez már kell a város és az egyenlítőn túli mozgásszerveim, indiánnevükön: lábak.

Az embert iszonyúan barázdálja (öregíti) a dimenzió-váltás. Két év után is csak rácsodálkozni bírok a folyton mozgásban levésre és a helyzet-váltakozásra. Romantikus megnyugvás vett erőt rajtam mikor lebugdácsoltam a HÉVről, tettem mindezt nem túl kecsesen, leginkább egy sétáló karácsonyfához hasonlíthatóan (persze annál néhány centivel alacsonyabb).

Szóval hazaérkeztem,ez látszik a gyümölcsállomány csökkenésén és látszana a sajtén is ha lenne itthon sajt, de azt elfelejtették. Viszont mások nem felejtettek el, Adri kitalálta mit csinálok holnap este, aminek nagyon örülök, mert nélküle (és persze Timi nélkül) elfelejteném a kozmopolita életet Dél Pesten...bár mintha valami olyasmit mondott volna , hogy ezegyszer a belvárosba megyünk.

Nem hagyhatom szónélkül az elmúlt napokat. Kivi reunion. És az én csodálatos ötletem hogy feles poharakból igyuk húzóra a bort. Ennek eredményeként Vivivel igazán borvirágos hangulatban nevetgéltünk végig a városon...katarktikus élményként megélve a telefonom csergedezését mely Szűcs Krisztián hangján énekelte a Márta c. számot. Egy szavunk volt rá : - Nótakesergő! - ez akkor viccesnek tűnt.

Nade hova is igyekeztünk... Kaukázus koncert volt gyérül meghirdetve, nem sok ismerős arccal, de szerencsére a legfontosabbak velünk voltak. Namost, talán a bor, talán a családias légkör, de felidéződött bennem a PAFE. Egész jót buliztam, és azt hiszem nem csak én... bár fesztivál hangulatot hallucinálni a Cyranoban... na ez az igazi absztrahálás.

Az előző éjszaka is hunyorításba vész el. Huncut hunyorgás. Viszont a szenesbe nem sikerült eljutni...szomorú.

A főcímből kiindulva pedig bizony sok dolgom van...tényleg. A vonaton nem tudtam eldönteni hogy örülök e neki...egyre többet gondolok Norvégiára. Találkoztam a volt lakótársammal aki Németországban húzott le egy szemesztert...hiányzik neki. Mellesleg meglátogatta Oslo-t és a hidegen kívül semmi baja nem volt vele. Nekem kicsit homályosnak tűnik a dolog, de egyre könnyebb. Nem túl elkeserítő már. Sőt.

Félek hogy megszűnt az íráskészségem, vagy csak kiüresedtem magamnak. Kinőhetném már a folytonos magamról írást. Nincsenek meg azok a régi kérdések. Tényleg igaz, hogy az ember változik... legalább olyan gyorsan mint egy váltás két dimenzió között.... egy vonat út két város között.