Egy részük csak írásra korlátozódik (csak), a többihez már kell a város és az egyenlítőn túli mozgásszerveim, indiánnevükön: lábak.

Az embert iszonyúan barázdálja (öregíti) a dimenzió-váltás. Két év után is csak rácsodálkozni bírok a folyton mozgásban levésre és a helyzet-váltakozásra. Romantikus megnyugvás vett erőt rajtam mikor lebugdácsoltam a HÉVről, tettem mindezt nem túl kecsesen, leginkább egy sétáló karácsonyfához hasonlíthatóan (persze annál néhány centivel alacsonyabb).

Szóval hazaérkeztem,ez látszik a gyümölcsállomány csökkenésén és látszana a sajtén is ha lenne itthon sajt, de azt elfelejtették. Viszont mások nem felejtettek el, Adri kitalálta mit csinálok holnap este, aminek nagyon örülök, mert nélküle (és persze Timi nélkül) elfelejteném a kozmopolita életet Dél Pesten...bár mintha valami olyasmit mondott volna , hogy ezegyszer a belvárosba megyünk.

Nem hagyhatom szónélkül az elmúlt napokat. Kivi reunion. És az én csodálatos ötletem hogy feles poharakból igyuk húzóra a bort. Ennek eredményeként Vivivel igazán borvirágos hangulatban nevetgéltünk végig a városon...katarktikus élményként megélve a telefonom csergedezését mely Szűcs Krisztián hangján énekelte a Márta c. számot. Egy szavunk volt rá : - Nótakesergő! - ez akkor viccesnek tűnt.

Nade hova is igyekeztünk... Kaukázus koncert volt gyérül meghirdetve, nem sok ismerős arccal, de szerencsére a legfontosabbak velünk voltak. Namost, talán a bor, talán a családias légkör, de felidéződött bennem a PAFE. Egész jót buliztam, és azt hiszem nem csak én... bár fesztivál hangulatot hallucinálni a Cyranoban... na ez az igazi absztrahálás.

Az előző éjszaka is hunyorításba vész el. Huncut hunyorgás. Viszont a szenesbe nem sikerült eljutni...szomorú.

A főcímből kiindulva pedig bizony sok dolgom van...tényleg. A vonaton nem tudtam eldönteni hogy örülök e neki...egyre többet gondolok Norvégiára. Találkoztam a volt lakótársammal aki Németországban húzott le egy szemesztert...hiányzik neki. Mellesleg meglátogatta Oslo-t és a hidegen kívül semmi baja nem volt vele. Nekem kicsit homályosnak tűnik a dolog, de egyre könnyebb. Nem túl elkeserítő már. Sőt.

Félek hogy megszűnt az íráskészségem, vagy csak kiüresedtem magamnak. Kinőhetném már a folytonos magamról írást. Nincsenek meg azok a régi kérdések. Tényleg igaz, hogy az ember változik... legalább olyan gyorsan mint egy váltás két dimenzió között.... egy vonat út két város között.