Nem volt még időm elgondolkodni az Út a Vadonba filmen.

De tényleg. Tegyük most félre Sean Penn idealizmusát. A film több fontos kérdést is felvet. Elkeseredett éveimben százszor elképzeltem magam Alaszkában vagy a jungelben egyedül. Százszor ha nem többször és annyira hivogató volt. De a sok igazság mellett megfogalmazódik az, hogy ha nem szeretsz: semmi vagy. Ezt a Bibilia is kijelenti, és én is, azzal a huszonegy éves tapasztalatommal. Rájöttem, hogy soha nem tudnék a világtól teljesen elszakadva élni. Lételemem az emberi kapcsolatok, még hogyha emberszeretetről nem is beszélhetek, mert nincs bennem...akkor is.

Alex Supertramp pedig két év alatt leélte a maradék életét, csak mert menekült a családból és a társadalom által támasztott konvencióktól. Meg tudom érteni. De nekem fájt, hogy ő ebbe bele halt.

Azt hiszem minden embernek van meséje. Több is akár, az életszakaszokat tekintve. És mindig rá kell találni, hogy hihessen benne, hogy ez tovább lendítse a nehézségeken. Az olyanoknak mint én , ez a lételemük. Az ilyenek mind építkeznek hallott és látott de számukra mindenképp kedves dolgokból. Nem tudnék csak úgy lenni, hogy ne gondoljak rá. Nem tudnék élni enélkül a destruktív világ nélkül, nem akarnék nem a része lenni. Ugyan az vagyok mint bárki más, és ez meghatároz engem, rendbe tesz. A rend pedig békességet hoz.

Azt hiszem jól mozgok a nekem megadatott térben. Nem kell többé az amishokra gondolnom, azt hiszem. Nem gondolhatok szökésre minden egyes fájdalomnál. Kalandra igen, de nem menekülésre. Remélem az élet élvezete és átgondolása szorosan összefonódik bennem...nagyon remélem.