Elértem egy bizonyos határt. Röhögő görcsöt kaptam a saját irományomtól...ezt még én sem gondolhatom komolyan... de persze mellé biggyesztem a salátát és dísznek a narancsot, hátha bekajálják.

Ez egy másfajta hazárdírozás. Két lehetőséged van: vagy véresen komolyan veszed és belehülyülsz, vagy lazán és sose látod hogy haladtál volna. Nem tudom melyik a jobb. Mindenesetre e hét végére be kell fejeznem, de jobb lenne a közepére.

A vicc az egészben az, hogy szerelmes vagyok ebbe a témába. És úgy mindenhogyan. Mert úgy estem szerelembe, hogy közben tényleg, a sorokon kívül is. Hogy a kedvenc jelenetem mostmár többet is jelent mint egy szoborcsoport és az a szép zene.... az volt az a hajnal amikor elkezdődött...minden.

És most kacagnom kell azon amit a Prológusban írok. És azon hogy találok embereket akik ezt komolyan veszik. És végsősoron úgyérzi majdnem jobban szeret mint a saját szemeit... de legalább szereti a filmemet, és érdekli a festészet, és kedvesen figyel ha róla beszélek...és megjegyzi.

Ez most a kedvenc életszakaszom. Amúgymeg roppant tudományosnak látszunk itt ezekkel a laptopokkal, de amég ő életeket ment a tézisével, én maximum csak könnyes szemeket a vicc osztaggal...bölcsészet:)