Egyre másra azon kapom magam, hogy semmit sem értek... aztán meg részletekben-darabokban jön az értés és sorra elmarad újból. Végül minden falattal könnyebb lett egy kicsit, ahogy nyeltem őket a könnyeim is velük süllyedtek. Mindenkinek igaza volt, Anyunak , hogy nem irányíthatok mindent, Zsanettnek, hogy most aztán tényleg mindent feltettem arra a bizonyos egy lapra, Bercinek, hogy végül úgy is minden rendben lesz...

És értem, hogy mit mondott annak idején Edina amikor abban a gyönyörű napsütésben lovagoltunk haza, a két pej kancán. Azt mondta magáról, hogy ő nyitott... nincsenek semmiféle titkai, bárki bármit tudhat róla, de kicsit aggódik mert vele nem mindenki ilyen. Akkor csak sejtettem, hogy olyan akarok lenni mint ő, most meg már tudom, hogy pontosan olyan vagyok. De az az igazság, hogy ha máshogy lennék , valószínű ,hogy ugyanannyi fájdalmat okoznék magamnak mint most...

Tényleg nincsen több kés. Nem kell megerőltetnem magam. Éppen annyi bajom van amennyit elbírok és végső soron ez jó...

Amúgy meg a pokolba a titkokkal, itt van nekem közel négy év betűbe rendezett titka amit Ő soha se fog megérteni...talán nem is érdekli, talán nem is akarja. Ezek itt mind az enyémek. És ez vígasztal, ha őt is amit megtart magának...

Hiányoznak azok a hétvégi nyeregben töltött délutánok. Gyerekként olyan jól szórakoztam, és manapság azzal töltöm magányos óráimat hogy felidézek ezekből a korokból. Ezért járok újra futni, ezért gondolok olyan sokat az öttusára.

Ami pedig nagyon is igaz, az az: hogy gyáva vagyok. Mindenki az. Néha nem is tudom mi hajt. És most annyira elfáradtam...azt hittem a napom lesz nehéz, de kiderült, hogy a kora estét nem fogom tudni kezelni. Irigy vagyok és kiváncsi és ez a kombináció sok problémát szül... és rengeteg, rengeteg fájdalmat.