Ingadozó kedv ideát. Azt, hogy könnyen sértődök minden hülye tudja, akinek volt köze hozzám. De ééén már csak ilyen vagyok. Fiúként elég bután néznék ki: kiabáló képességem semmi, és minden hangosabb szótól képes vagyok elpityeredni. A tesztoszteronokat illetően valószínüleg fukar volt hozzám a Teremtés, de ez végsősoron nem is baj, mert ugye lány vagyok.
Ezt a tényt emancipálódott társadalmunkban sajnos egyre kevesebben képesek felfedezni. Felfedezik, csak a téma objektív - tárgyközpontú - formájában, midőn is nőiségem kedvelt szórakoztató cikk. Pedig nem. Ezerszer elmondom, hogy nem vagyok eladásra szánt jószág. Sem nem bérbevehető, sem nem felszínesen kezelendő. Mindeddig el voltam telve az eszemet és egyéb emocionális értelmemet illetően. Most, hogy az eset fontos és figyelmet érdemel, mindenben elbizonytalanodok.
Azt mondja jól csinálom csak... na és akkor nem lehet bírni az ösztrogénnal és összes testvérével melytől magas a hang és könnyes a szem. Hát lehet ezt így? Egészen fellelkesültem az utazó cirkusz ötletén. De olyan nincs, hogy azt az otthont ott hagyjuk. Olyan van, hogy én kigazdálkodok újabb húszkilót, a nyakamba veszem és a leglehetetlenebb földrészen hallgatom tovább a tökéletlenségem históriáját egy másik perspektívából. Igen. Marha sok dolog aggaszt. Megpróbálhatom elhinni, hogy jóvagyok szocializációból,de az az igazság, hogy rossz csillagzat alatt születtem. A december nem az igazi, utál mindenkit és irigy. Mint ahogy én. Ja meg féltékeny, hogy másról szó ne essék...És akkor minden felesleges dologgal csak hergelem magam. Ez egyébként olyan vicces, ha megnézünk engem. Néha én is eljutok arra a szitre, hogy röhögök magamon.
Na szóval utazó cirkusz nem, egyéb cirkusz várható. Van olyan, hogy barátokat ajándékozni másoknak? Én meg faképnél hagyom az enyéimet. És akkor megint csak ülök és nézem ahogy az emberek jönnek-mennek az életemben.
Kéne egy kamera. Olyan ami az arcokra fókuszál. Csinál nekem egy herzogi montázst, az összes arcról akihez közöm volt valamikor, mindenki kap 10 másodpercet életem kollektív társadalmának filmjében. Nem üzen, nem beszél, csak néz szépen, hogy emlék legyen nekem cellulózon. Fájó, hogy nincs archív azokról akik már elmentek.
És azokról akik elmentek de máshol élnek most. Csak összehajkurászni a felét lenne egy világkörüli út. A sálas fickó aki Pécs volt nekem, a szétszéledt rokonok és exrokonok (többükkel a válás végzett a családi karrierjük során).
Lamentálás stop.
Augusztustól irodai napszámosként, januártól pedig csak a Gondviselés tudja miként leszek emlék valakinek, alkalmazott másnak, társ egynek és elégedettség magamnak.