A felépülés története...hogy mi mindent befolyásol az idő... és hogy végül mire tanít az élet.

Engem: szerelemre. Minden púder és hitegetés nélkül. Végre egy olyan ember (az ember - vagy mondjam úgy emberemre akadtam) aki mellett tényleg az lehetek aki valóban vagyok. Nem fényez, nem homályosít, nem misztifikál (csak amennyire kell). És én formálódom, és nyavalygok és idegesítem és közben jobb emberré válok.

És őt: szerelemre. Makacskodik, néha kiabál és az őrületbe kerget, aztán beismer és néha beismertet. És boldog és egyszerű és nem hordozza a múltat és levéteti az enyémet a vállamról. És bizonytalankodik, és küszködik. Küszködünk. És közben olyan magasságokat élünk meg amiről én álmodni sem voltam képes. Ez szerelem. Ez bajtársiasság. Ez társiasság.

És elmondatja velem amit gondolok, és elmondatom vele amit gondol, és nyelünk nagyokat, a csókok pedig sóssá válnak néha, de végső soron rájövünk, hogy mi egymásnak vagyunk és "minden nagyon jól van".

Ami pedig a szokásainkat illeti...ha a világ szórakoztató produktumai egyszercsak kimerülnének, mi lennénk az utolsó kettő aki elkezdene unatkozni ebben a kütyümániás társadalomban.

Látnunk kell Rómát és Barcelonát. Megkeresi velem Caravaggio szellemét. Nem jut eszembe semmi amit kívánhatnék még...