Késő este fele gondolkodóba estem megint (ez mindig olyankor történik amikor régi magyar zenéket hallgatok)...

Mindenki aki fontos volt 17 éves koromban, mar felnőtt es tovább lépett. Senkit nem fújt messzebbre a szél mint engem, mégis én érzem úgy néha, hogy egy nap sem telt el azóta. Édes keserű, nehézkes érzés ez a szívben... vágyódas valami után ami már sosem jön el. Kisértet ami megtalál a régi zenékben, képekben, emlékekben.. Időutazás.

Így lettem közápiskolai tanár. Sosem szakadtam el a tizenévesek világától, mitöbb elkeseredetten keresgéltem egészen eddig. Ez is egy fajta tartozni akarás csak az a rohadt szél a világ másik végére fújt. Ez nem igy lett megtervezve, dehát Isten végez.

Ha az utóbbi 27 év így felkavar, hogyan fogok még ötvenet kibírni. Es bár itt vagyok, én vagyok es feljebb törekszem (-kinek az értékrendje szerint, ugyan???) az élet üresebb mint valaha... elvesztette az izgalommal vegyes várakozás érzését ami ébren tartott mióta képes voltam emlékezni az álmaimra.

Mi van ha életem legjobb éveit leéltem már? Már nincs semmi új, ismeretlen kihivas, új szerelem...mi van ha most már minden igy marad, örökre ?!