Nem tudtam írni, olyan technikai okokból kifolyólag ,mint például: nem voltam itthon.

Pedig mennyire kellett volna.

Még mielőtt alkotótáborba indultam volna...

És megint. Megint ő keresett, mondjuk úgy felhívott! Határozottan érzem mi van az ő várfala mögött. Azt hiszem neki is említettem,hogy talán arra igazán érdemes lenne várni. De ho-ho, itt rólam van szó a Haladás Lányáról. Lassan kezdem megérteni,hogy a céltalanság a legnagyobb teher. Hihetetlenül jól éreztem magam aznap este. Jól esett közel lenni hozzá, és jó volt azt érezni,hogy nem zavar az érintés. De ezt így nem lehet. Akár mennyire vagyok szabad lelkű ,meg kell értenem ,hogy a hétköznap törvényei rám is igazak. Át kell billenni, hiába az érzés,hogy örökké azt akarom érezni amit akkor  ott. Kritikába fojtom bánatom, kértem ,hogy csak akkor hívjon ha döntött. Persze itt nem két személy között kell dönteni vagy ilyenek. A Nagy Változást sem kell eltörölni, itt csak a kell-nemkell szituációra kell választ keresni. Nekem pedig az a feladatom ,hogy elnyomjak minden röptető érzést vele kapcsolatban. Amég nem érzem magam biztonságban. Viszont nem lehet a végtelenségig védekezni. Haladni kell.

Nem tudom, mondhatnám ,hogy szeretem dehát annyi mindenkit szeretek. A szerethetők között azért ő különleges helyen áll, és perpillanat nála közelebb nincs senki (még ez azért sajnos fordítva nincs így--- biztonságérzet hiánya...), mégis ha ő bizonytalan.... Váhh...Nem! Nem akarok ítéletet mondani a kapcsolat felett!

Nekem csak olyan pillanatokra van szükségem, tőle. De a bizonytalanság megfojtja a lepke-repülést. Az élet néha dögös néha ködös. Lehet ,hogy csak én látom őt nagyszerűnek. Lehet ,hogy nem lesz több olyan ember az életében aki így látná őt mint én, és az is lehet ,hogy ezt ő is érzi. De előfordulhat ,hogy ez elmúlik, nem tudom! Bizonytalan időre ez privátos marad.