Jólvan Ildi! Félre minden legilimenciát,védekező mehanizmust és figyelem elterelődést! Sírd el legalább egyszer elejétől a végéig, legyen ez az ő bejegyzése, aztán intézd el egy vállrántással!
Pécsi kihelyezésem után történt pár héttel. Barátkozás, mi több színtiszta barátság. Szép volt, ő is, a kapcsolat is és a megélt dolgok. Mivel ez itt teljes kitárulkozás, illik elmondani a mögöttes gondolatokat: Hősünkről nagyon hamar kiderült,hogy nem facér,pár kontinensel arréb várja őt valaki. Láttam is, nagyon nagyon szép, és mellé a képzeletem: nagyon nagyon szépek, még mellé a hallottak: különleges. Akkor még is,hogy jövök én a képbe??? Így indult a mi kis barátságunk. Én olyan állapotban : hogy mindenkinek hálás voltam egy kis időért amit velem töltött és nem kellett otthon porosodnom. Így történt ,hogy olyan sok időt töltöttünk együtt pár napba sűrítve,hogy nekem fel se tűnt. Megkedveltem, mint barátot. Persze nehezemre esett elhinni ,hogy komolyan vesz,hogy egyáltalán szóba áll velem. (Velem???) Aztán már gyanús volt amikor kihangsúlyozta,hogy örül nekem. Persze cinikus-én azt hitte,hogy ő is csak egyedül érzi magát Pécsen, mint mondjuk én... Végül megtette: a félreérthetetlen lépést- az első csók. Amiben benne volt minden együtt töltött idő,élmény és az ígéret ,hogy ez még csak a kezdet. Én nem tudtam, Istenem! olyan sok mindent nem tudtam. Azt ,hogy ő Angliához akar tartozni, és úgy egyébként teljesen más emberhez. Én csak örültem kifelé a fejemből ,hogy ide mentünk,oda mentünk, ezzel meg azzal találkoztunk...Mindennap,mindenhová...
Néhány tépelődés után ismét összeszedtük magunkat...A messzire sodródások bennem megerősítették az érzést: ő fontos,kell mert jó és mert tudd mindig jobb lenni,és mert komolyan vesz ....Aztán a nagy törülköző vásárlás után,a kedvenc szökőkútja mellett elmondta: én is fontos vagyok neki...ő szakít(ott) és még marad,itt,velem,nekem. Megígértük egymásnak,hogy nincs több magányos éjszaka Pécsen! De a vihar számomra csak ekkor kezdődött. Hétfő délután ,Szenes klub...Csak soha többet. Aztán a háromnap még gyilkosabb magány mint a kihelyezést követő héten. Aztán az ismét összemelegedés. De már nem mertem érzelmekről beszélni, pláne nem kimutatni. El akarom hinni,hogy nem lehet őt komolyan venni! Nincsenek ésszerű döntései, biztos elgondolásai. És ha még így is van, látom ,hogy egyben biztos: benne, Lányban. Nem haragszom rá,soha nem is akarok,és eddig se ment ha próbáltam. Íme itt a nagy feladat: Engedd el (mmint én őt),és hiába tagadnám milliószor fordult meg a fejemben: egyszer talán miattam is érez majd ilyet... persze nem,mert ha elmegy ott lesz ami azt jelenti ,hogy nem itt ami pedig azt jelenti,hogy nem velem és elfakul minden levél,minden pillanat először csak emlékké,aztán köddé.
A mai nap is csak a vég volt, az igazi vergődés. Ennyi minden után ,hogyanhogyanhogyan legyek olyan mint a kezdetekkor? És hogyan kívánjam azt ,hogy ne akarjak vele lenni? Mi a jobb? úgy is jönnek azok az idők amikor akarnám ,hogy velem legyen,de nem lesz. Annyira torokszorító! Itt már nem azon problémázok ,hogy milyen egyszerű lenne ha visszafordulna és azt mondaná : itt vagyok! Nem, mostmár teljes egészében látom! Értem! És azt hiszem megértem! Mennie kell, hát menjen úgy ,hogy már ezt is tudja!
Tudja meg, hogy még mindig érzem azt a bizonyos húzást, azt a kínt, a hiányt! Hiányozni fog, , jobban mint bárki más. És féltem ,mert ettől még közelebb érzem őt...
Tudnia kell ,hogy feltette a mércét az utána jövőknek. Ha egyáltalá akarom-e ,hogy jöjjön valaki. Mert mindig csak ugyan az.ok a körök amiket le kell futni, mert jön-e még egy ilyen? még egy akivel ilyen könnyű lenne...
tudnia kell ,hogy eddig a legszebb dolog Pécsből ő volt, és hogy milliószor akarnék majd az aidingeren lenni, teát szürcsölve,csak vele. Azt is tudnia kell,hogy soha senkiért nem adtam ki ennyit magamból...Az eltelt kevéske idő alatt nagyon sok mindent tudott meg rólam ,de nem bánom! Vigye csak magával.
Mostmár azt is megtudhatja ,hogy ezek a gondolatok bármikor könnyeket bírnak kicsalni belőlem. Mert persze: szeretem szeretem,de mást is szerettem már... Ez valahol kicsit több. Én próbáltam,igazán próbáltam nem ragaszkodni,de ha ő az első és utolsó gondolatom, sőt mitöbb jelen van az álmaimban, már nem menekülhetek tovább...
Így elmondhatom ,hogy volt valaki aki pillanatok alatt szerettette meg magát velem, elnyerte a bizalmamat, kitüntetett helyre verekedte magát, és meg kell szakadni a gondolattól ,hogy eljön az idő amikor már nem lesz ott. Nem vár már rám az A épület előtt,nem szaladok ki érte a Rundóból,hogy utána Kiscsillagra menjünk, nem vár már többet a maléter és a malomvölgyi kereszteződésében, nincs több ízesítetlen világfinom tea, lefelé gördülő mosoly,kardfogú mókus titulus,csók a teliholdban,mindenttudó összepillantás franciaórán... hiába akarnám, megmarad a nyoma, a hiány és az a kimondhatatlan érzés ami miatt most is a zokogás határán vagyok...meg kell fulladni...most nem megy másképp, a szintiszta barátságunk esetleg szerelmünk nem hagy mást bennem csak gyászt...vagy nem tudom minek nevezzem...fájdalom...el kell engedni...dehát...
Így vagyunk, és komolyan mondom,nem így kellene véget érnie,nekünk többet nem szabadna egymás nélkül lenni,de mivel ez lehetetlen, már sehogysem lehetünk. Hát Ildi íme: ki kért nagy érzelmeket? a rendelését kézbesítettük... keretezze be az emlékeket és éljen tovább ugyanolyan szarul mint ezelőtt...
