Ez sajnos így van, így volt és így is lesz mikor majd hamvaimmal együtt borul sötétségbe ez a kényeskegyetlen világ. Mióta elment Gyönyörűségem , egyre gyakrabban kapom magam azon , mindegy ki jön ki megy - ezt gondolom. Sajnálatos. Mostkicsit beittam. Szívderítően nagyszerű este volt.

Dorcival újra 17évesnek érezhettük magunkat, a pici gimisek körében. 30y koncerten voltunk. A zenekar akit elsőként hallottam itt Pécsen, mikor Zsanett a szárnyai alá véve sátorba cipelt mulatni. Minden keserűséget kitáncoltam magamból. Mindent. Ugyanolyan lendülettel végig is gondoltam, kik azok akiknek itt kéne lenniük. Legalább egyetlenen... sokan voltak. Le kell szűkíteni.

És még megtanultam olvasni egy olyan órát ami mindent megmutat,csak az időt nem. Mivel nem volt nálam varázsbab, nem tudtam magammal hozni, deh az óra és kedves gazdája örökre kötődni fog ehhez az estéhez, melyet felírunk a szép esték listájára: az estéké melyek feldtetve boldogítanak, melyeken mindegy mit teszek és hogyan, annak úgy sem lesz következménye. Mivel már úgytűnik sosem jön méltó az októberem emlékéhez, nem is erőltetem tovább. Kétségkívül hiányozni fognak az éjszakai hívások, a spontán ivások és az alkonyattól pirkadatig való mászkálások, egyszerűen nincs mit tenni! Talán sosem lesz még egy olyan éjszaka mint azok, talán sosem fog végre kettőnkről szólni. Épp hogy megtanultam értékelni, épp ,hogy megtanultam azt érezni: ez mindíg így lesz, azonnal el kell veszíteni/szakítani/porba hullatni. Így is van és félő ,hogy így is lesz. Épp csak addig amég nem jön valami más különlegesség ami elmúltával majd hasonlóképpen válik sirathatóvá.

Szeretek ölelve lenni, ez a baj forrása--- mindennek.