Komoly fogyatékosságaim egyike , hogy nem hordok magamnál zsepit. Szinte sose. Mert elfelejtem, vagy én nem is tudom... Ha véletlenül mégis van, akkor meg elosztogatom. De egyébként nincs. Marad a szipogás. Borzasztó.

A másik fogyatékosságom a hangosbeszéd, nyílvános helyeken. Bár manapság egyre kevésbé, de még foltokban előfordul, hogy harsánykodom. Ez is a felejtésből fakad, elfeledkezem sajátmagamról, főleg ha Erikával vagyok :)

Ma este sikeresen kombináltam ezt a kettőt... és lehet, hogy nem pont a taknyos szót kellett volna használnom (hamár a hangerő csak lábjegyzet). De Karácsony van, és emberi jóindulat. Egy lány a szomszédasztaltól felállt és az asztalunkhoz érve egy köteg zsepit tett le a sarkára...mosolygott. Mi meg csak köszöntük felváltva...

Nagyon nagy ötlet volt betenni a Csendes éj!-t utolsó dalnak...megértettem ma pár dolgot. Olyan kis karácsonyi dolgokat, lényeget mondjuk így...kicsit más fényben tűnik fel az ünnep, egy soha nemlátott mégis mélyen rejlő módon. Így legyen Boldog,Békés Karácsony!