Ma este sokkal messzebbre néztem vissza mint tél, vagy régi szeretők... mardosóan hatolt belém a felismerés, hogy mennyire hiányzik amikor mi voltunk, hárman. Az albi. Látom magam azokban a hónapokban amikor próbáltam mindent a lehető legsimábban megúszni...túlélni az életet. És közben barátokra akadtam, egy második családra kiknek tagjai ugyanúgy evickéltek a sűrű sártengerben vagy épp a szürke ködfelhőben. És egymást segítettük, orvosokká, orvossággá és gyógyuló beteggé gyúródva jártunk. Felnyitották a szemem és merem remélni én is tudtam nekik mutatni valami újat.

Nem számított túl sok minden, és úgy volt jól. Túl élni voltunk, csillagokat lesni a játszótéren, sátrazni a zenében és sokat táncolni a füstfelhőben. Még mielőtt az élet tágabbra tárult volna.

És mi vagyok én most ahhoz képest? Hol van már a csak túl élni szellem? Páncélban megyek az élet elé és kihívom azt amit régen csak suttogva mertünk emlegetni - sors. És ők úgy de úgy hiányoznak, hogy meghallgassák a filmkritikákat, hogy polót cseréljünk egy-egy buli előtt, hogy sütizzünk egyet vagy csak nagyokat sóhajtsunk...mint régen. Olyan sokat segítenének.

Velük tudok nevetni, ha ránk ül az élet.