Vannak ilyenek, hogy folyamatok.

Felnövés... vagy valami hasonló. Az álmok/célok találkoznak a realitás kegyetlenségével és én csak állok és nem értem. Nem értem, hogy vált a távolság olyan valóssá, a félelem olyan maróvá és a bizonytalanság olyan általánossá. Nem értem. Ez nem így volt, és nincsen jól. Tudtam, hogy jön, de nem örülök, hogy itt van.

Tulajdomképpen kicsiségem okozza a vesztem, hogy már a nagyravágyásban sem hiszek, hiszen pont elérkezett a tettek pillanata, és mind ami ment elméletben most nem olyan magától értetődő a gyakorlatban. Megijeszt az élet! Még pedig aranyélet - mondja bárki más. Én meg nem értem.

Túl sokat hallgatok másokra, sebezhetővé váltam a véleményekkel szemben. Amúgy tudtam, hogy írásterápiára lesz itt szükség. A vége mindig ugyanaz: (ön)bizalom hiány. És az a néhány kudarc ami enyhén érintett. Mire vagyok képes? Nemérzem , hogy sokra.

És most leírom, és akkor törvény válik belőle. Ide jön a fejemből - de ha a törvénykönyv új paragrafusává is válik, engem ne gyötörjön többé. Felmérem a lehetőségeimet és jól döntök majd. És akkor mindenki boldogan él amég meg nem hal.

A tél közeledtével hazavárom az optimizmusom.