Manapság újra gondolkodom az ember és a világ kapcsolatáról... mármint arról az elméletről amit anno Tarnay mondott, hogy mindkettő nem lehet a tied. Ha a világot választod, el kell vesztened az embered és ha mégis az ember lenne a fontosabb, búcsút inthetsz a világnak. Hát nem tudom. Tény, hogy nekem most nincs egyik se. Az emberem még mindig kimondhatatlanul távol van, a világ pedig olyan valószínűtlen, hogy röhöghetnékem és sírhatnékom van egyszerre.

Nem jöttem még rá, hogyan működik ez pontosan. De akár jól is működhetne...ha hiszek benne. Mindenesetre a félelem bennem nagyobb mint valaha. Bizonyos veszteségek után az ember olyan félelmetlenné válik (fearless),hogy észre sem veszi vakmerőségében milyen új emlékek/személyek csapódnak hozzá, melyeket megszeret és megtanul félni az elvesztésüktől. Az én butaságom pedig előre félni a válaszúttól, ami talán sosem jön el.

Jelenleg nagyon szeretnék Spanyolországba menni. Ez többnyire Almodóvár hibája. Valaki azt mondta, hogy meg kell tanulnom ketten élni ebben a kapcsolatban és elengedni végre azt a kísértetet, ami valójában már csak bennem él. Szeretem Spanyolországot, olyan eleven és érzelmes, mint a zenéje. Amúgy meg jó lenne már túljutni a neurózisomon, a lovaglás ingyen van, a pszichológus meg méreg drága... teljesen nyilvánvaló tehát, hogy mi lesz a következő lépés, mégha nagy is a nyaktörés kockázata, inkább lóháton (páncélban vagy anélkül) megyek megkeresni önmagam. Fogalmam sincs hol vesztem el ezen a nagyon hosszú úton.