"Szétszóródtunk morzsa módra, mielőtt még összejöttünk volna" - tartja a magyar alternatív zenei bölcsesség. Mintha csak rám írták volna.
A gyors altatás ezesetben nagyon is ésszerű... amúgy a magyar alternatív zene mostanság felkavaró jelenség számomra... Jó sok mindent juttat az eszembe. Például szeretnék megint egyetemre járni. Na nem azért mert olyan nagyon vágyom megszervezni azt a montázs-fótókiállítás (mert az első az bőven elég volt...), hanem mert megint annyira szerelmes akarok lenni a zenébe egy-egy koncert során, részegen idegenekkel várni az utcai pilácsot, hajnalig kávét szűrcsölgetve készülni a másnapi vizsgára - és még mindig hinni abban, hogy az utolsó pillanatban lehet mindent megjegyezni - és nem utolsó sorban megkapni a diák címet kifogásként a naplopásra. Amióta Pécsen jártam két hete, annyira hiányzik az ott eltöltött idő...nem tudom elégszer hangsúlyozni. Kényszerű szingliségem utolsó heteiben márcsak ilyen nosztalgiahullámok törnek rám - hát mondjuk mindjárt jobb mint a hőhullám...
Tény, hogy megint élettapasztalatot gyűjtök - és nem munkatapasztalatot, amit pedig eddig szerettem volna - hátha még kifizetődik az a dráma írás. Természetesen az sem baj, hogy nem tudok drámát írni,de vajon Arthur Miller törődött ezzel a kínos ténnyel amikor az Ügynök halálát álmodta meg? - Ja nem, mert ő végülis csak össze hozta a kedvenc modern drámámat...
Ha nem jön össze az élet, elutazom Afrikába (hát ezt se mondtam még elégszer...), és akkor már végre nem a google képtaláltai közül fogom lerajzolni azt a vacak elefántot.
Amúgy ezt találtam egy három évvel ezelőtti bejegyzésemben:
barzoj írta
Sziládi János: Epizódok egy kétemeletes ház hétköznapjaiból avagy beszélgetések egy pekingi palotapincsivel.
A kedvenc könyvem, és itt az örökérvény:
"Ruzsicskáné kiment,Szamos pedig mozdulatlanul ült a széken és a fotelt nézte.
- Igazad van, Kálmán - mondta végül.- Én tényleg szar alak vagyok. Ez a színtiszta, leplezetlen igazság. És most elmegyek Virág Évához. Ha kirúg,neki lesz igaza. De ha kirúg én abba beledöglök,Kálmánka. Nem szimbólikusan,hanem a szó fizikai értelmében. És ne vicsoríts azzal az undorító pofáddal. Ne félj, nem felejtettem el az éjszakát. Ez megesik. Velünk, emberekkel, megesik az ilyen. Nem akarok erényt csinálni belőle,nem azért mondom, csak néha elsodor minket a pillanat, néha belefeledkezünk egy kérő szempár sugaras ragyogásába,átadjuk magunkat valami önfeledt ringásnak... mit tudom én... Hidd el, nem ezek az igazi veszélyek. A megkésett találkozások azok az igaziak. Az amikor azzal hoz össze a véletlen, akivel ugyanúgy, vagy talán jobban tudnál élni. A remény itt, a közösen megélt idő marasztó abroncsa ott... Ez a szakadék, Kálmánka. Nem a kalandba, az elveszett lehetőségbe tud beletántorulni az ember."
És nem csak a megcsalásról van szó, életem összes vélt vagy valós kihagyott lehetősége egy-egy gyászpillanat, vagy talán hosszabb időszak. Hát ezért visel meg annyira, ha nem kapok vagy adhatok esélyt valami jóra aminek még ki kell alakulnia, amivel még kevesebb ez a világ vagy csak az én világom. Ezért fáj az a sok nem,és a lényem sértése. Miért van az ,hogy Sziládin és rajtam kivül soha senkinek nem jut eszébe ez amikor épp az a helyzet áll fenn hogy szakítunk mielőtt összejöttünk volna. Amikor csak egy leheletnyire vagy a megnyugvástól, de valami közbe csap. Nem, az élet nem tökéletes, olyan talán nincs is ,hogy tökéletes pillanat. Viszont a legnagyobb hiba ha még esélyt sem adunk ,hogy kialakuljon. Miért van mindig "nem" a bizonytalanság mellett!? Igen velem is előfordult ,hogy nem adtam esélyt, dehát az elejétől a végéig biztos voltam benne, nem próbálkoztam vele mert tudtam,hogy jobb ha meg sem születik.... De komolyan ,igazán ebbe lehet a legjobban beletörni. Szinte mindegy kiaz, ha egy picit is fontos volt rémesen fáj ha kihagyjuk.Kihagynak. Mert elképzelem , néha azt is érzem ,hogy tudom mitől jó és ,hogy ő miért akarta,amikor még akarta (meggondolás remélem később kiderül,hogy meggondolatlanság). De nem éri meg, rohadtul nem éri meg senkit közelebb hívni, talán már engedni se ha ő kéri. Elcsesztem, későn jöttem rá, de nem voltam áruló. Miért mindig csak én figyelek oda mások érzelmeire? Miért csak én járok lábujjhegyen? Francba az egésszel! Inkább nem lesz több lehetőség, minthogy minden napirendi pontom szerves része legyen a megemlékezés és a szájbiggyesztés... Meghasonlok miattuk, pedig ezt minden egyed tudja: nem szabad. Még több óvatosság? Vagy önpusztító habitus? Egyik se jobb...Nem mindig elég mentség a "dehát csak emberek vagyunk"...
Halálosan fáradt vagyok...
