Habzó szájjal, vérben forgó szemekkel - és a természetes báj kedvéért, kipirult orcákkal - szedném le azt a huszas évekbe egyáltalán nem való fejét. Különben is, mit tudhat ő a huszas évekről...

és mikor huszonezredszerre is végig futok ezen a gondolatkörön, rájövök: igazából nem is őt utálom. Javítás: nem is őt kellene utálnom. Utálhatom Thaiföldet, a kórházat, Spongya Bobot. Utálhatnám Jane Godallt is, de őt azért mégsem.

Tulajdonképpen az utálat nem vezet semmire, csak kimerülök tőle mint mindig.

Más.

Azt mondta szép és boldog életem lesz. Én elhittem, mert neki olyan meggyőző a stílusa... ezért nem bírtam magammal, tudnom kellett mit csinál. Hát, utánajártam.

Ha sok szabadidőm marad, akkor mindig súlyos ítéleteket osztok, félidegenekkel borozgatok a Héven, boncolásra kérek randit, veszekszem és néha még sírok is, lengén öltözöm dacból és még mindig túlon túl sok filmet nézek. Ha meg nincs szabadidőm, kiszolgálok (vagy fel), néha még sminket is felteszek és egész nap nem látom honnan hová jut a Nap és mikor jön a Hold.

Bárhogyis nézem, kapálózok. Mert akárhogyis, de a tavasz itt van, hogy én őszre cseréljem. Amúgy meg az összes történetben magamat látom, furcsa.