Ennyit a mediterránról, tegnap olyan mediterránul megfagytam, hogy télikabit kellett felvenni...De lehet ,hogy csak belülről fáztam.

Nagy a csend tegnap óta, az én dühöm is lecsitult és helyet adott az elszontyolódásnak. A bánat tárgya saját magából csinált hülyét, és úgy érzem ,egy kicsit belőlem is. Harmadszorra tette meg azt, amit megígért ,hogy többet soha. Velem nagyon csúnyán elbántak. És csak rajtam múlik,hogy bele rokkanok-e. De rohadjon meg! Nem fogok. Olyan gyorsan dobálom ki az emlékeinket amilyen gyorsan csak lehet, mintha vizet locsolnék egy égő házra. Csak ne is emlékezzek, hogy volt egy ilyen ember az életemben! Már csak a kedvenc könyvemet várom vissza, és azt hogy visszadobhassam a tárgyi emlékeket.

"Mily boldog az ki feddhetetlen, a világ is elfeledte már, ez a makulátlan elme örök ragyogása, az ima meghallgatásra lel a kívánság lemondásra!" - ha lehetne azt ami a filmben volt, most először megtenném, jó és rossz emléket, mindent kitörölnék. Az egész elmúlt két hetet. Odáig jutottam, hogy már barátként sem akarom őt. Már nem érdekel, már nem! És ha valaha is vissza akarná könyörögni magát, az a lelkébe fog kerülni. De tudom ,hogy sose hozna ilyen áldozatot, vagy sosem küzdene értem. Ezért ez nem fog bekövetkezni.

Hatalmas ereje van, amit beleírt a tegnapi levelébe, és amitől a kapcsolatunk kártyavárként hullott össze. Leteszem a kesztyűt, én ezzel nem fogok viaskodni. Hát legyen így... Februártól még könnyebb lesz. És lassan leszokok az Aidinger felé tekintgtésről is! Volt és szép is volt néha,de innentől másképp lesz. Lesz még magányos éjszaka, meg egyedül töltött vasárnap, de nincs baj...Nekem is mennem kell, és most már nem akarom ,hogy beleférjen. Lassan megértem hogy az az út amit én választottam egyszemélyes. Talán jobb is így.