Lassan haladok az olvasnivalóval, ezért is maradtam itthon. Meg utálom a jazzt, nem titok na. Unalmamban ilyenkor azzal kínzom magam, hogy visszatekintek egy évvel ezelőttre. Képekkel dokumentált időszak. És olyan felhőtlen...

Akárki akármit mond, hármunknak már vége. Vége volt akkor ősszel, vagy talán már nyáron is. Az emberek úgy változnak mind a rendszerek... mindenféle rendszerek. Szóval mi is megváltoztunk. Csak én vagyok olyan hülye, hogy nem bírom felfogni: úgy már nem lesz sose.

Amúgy jobb napokon nem szórakozok ilyesmivel. Csak nyomaszt a sok tennivaló. Emlékszem arra amikor kisoromban hasonló okokból voltam rosszkedvű. Apukám azzal nyugtatott, hogy örüljek, hogy a házifeladat meg a felmérő a legnagyobb nyűgöm. Gyerek voltam, az életet muszáj volt élvezni. Ebből sosem brillíroztam igazán... Mostmeg már emögé sem bújhatok el. Kihúzom a tanulóéveimet, ameddig csak lehet. Aztán pedig utána nézek miből áll az élet igazán...

Vissza kell térnem a szociális életbe (pont úgy mint tavaly) még mielőtt kitavaszodik. A jóhír, hogy addig bőven sok időm van, ugyanis tavaly megesett , hogy még májusban is havazott. A hó pedig nem tavasz. A hó fehér, vegetáció, tompít és vakít, lezár egy kicsit, de legfőképp megtéveszt. Ez van velem minden télen.

Úgy érzem mintha hónapok óta itt lennék, pedig csak két és fél vacak hete. Nincs sok időm, és megint túl sok mindent találtam ki magamnak amivel csak jobb napokon, jobb kedvemben bírok foglalkozni. Nyűgős vagyok.