Égre-földre keresem a Bandi haiküjét amit nekem írt másfél éve... és nem találom. Kiborít. Alig emlékszem rá, csak arra, hogy nagyon szép volt és szerintem anyu elherdálta amikor tükröt cseréltünk a falon (ugyanis addig a régi tükör sarkára volt biggyesztve).

Állítólag bántóan viselkedek, pedig szerintem pontosan megérdemli.

Amúgy meg gyerekkori naplóbejegyzéseket olvasok...ritka hülyegyerek voltam.

Minden ami az életben fontos:

https://www.youtube.com/watch?v=H3dG6cpvvV0

Amúgy nem hibáztatom őket érte... lassan nekem se kell egyéb.

Eddig tartott a fájdalomcsillapodás...

Spanyolság

"Szétszóródtunk morzsa módra, mielőtt még összejöttünk volna" - tartja a magyar alternatív zenei bölcsesség. Mintha csak rám írták volna.

A gyors altatás ezesetben nagyon is ésszerű... amúgy a magyar alternatív zene mostanság felkavaró jelenség számomra... Jó sok mindent juttat az eszembe. Például szeretnék megint egyetemre járni. Na nem azért mert olyan nagyon vágyom megszervezni azt a montázs-fótókiállítás (mert az első az bőven elég volt...), hanem mert megint annyira szerelmes akarok lenni a zenébe egy-egy koncert során, részegen idegenekkel várni az utcai pilácsot, hajnalig kávét szűrcsölgetve készülni a másnapi vizsgára - és még mindig hinni abban, hogy az utolsó pillanatban lehet mindent megjegyezni - és nem utolsó sorban megkapni a diák címet kifogásként a naplopásra. Amióta Pécsen jártam két hete, annyira hiányzik az ott eltöltött idő...nem tudom elégszer hangsúlyozni. Kényszerű szingliségem utolsó heteiben márcsak ilyen nosztalgiahullámok törnek rám - hát mondjuk mindjárt jobb mint a hőhullám...

Tény, hogy megint élettapasztalatot gyűjtök - és nem munkatapasztalatot, amit pedig eddig szerettem volna - hátha még kifizetődik az a dráma írás. Természetesen az sem baj, hogy nem tudok drámát írni,de vajon Arthur Miller törődött ezzel a kínos ténnyel amikor az Ügynök halálát álmodta meg? - Ja nem, mert ő végülis csak össze hozta a kedvenc modern drámámat...

Ha nem jön össze az élet, elutazom Afrikába (hát ezt se mondtam még elégszer...), és akkor már végre nem a google képtaláltai közül fogom lerajzolni azt a vacak elefántot.

Amúgy ezt találtam egy három évvel ezelőtti bejegyzésemben:

barzoj írta

Sziládi János: Epizódok egy kétemeletes ház hétköznapjaiból avagy beszélgetések egy pekingi palotapincsivel.

A kedvenc könyvem, és itt az örökérvény:

"Ruzsicskáné kiment,Szamos pedig mozdulatlanul ült a széken és a fotelt nézte.

- Igazad van, Kálmán - mondta végül.- Én tényleg szar alak vagyok. Ez a színtiszta, leplezetlen igazság. És most elmegyek Virág Évához. Ha kirúg,neki lesz igaza. De ha kirúg én abba beledöglök,Kálmánka. Nem szimbólikusan,hanem a szó fizikai értelmében. És ne vicsoríts azzal az undorító pofáddal. Ne félj, nem felejtettem el az éjszakát. Ez megesik. Velünk, emberekkel, megesik az ilyen. Nem akarok erényt csinálni belőle,nem azért mondom, csak néha elsodor minket a pillanat, néha belefeledkezünk egy kérő szempár sugaras ragyogásába,átadjuk magunkat valami önfeledt ringásnak... mit tudom én... Hidd el, nem ezek az igazi veszélyek. A megkésett találkozások azok az igaziak. Az amikor azzal hoz össze a véletlen, akivel ugyanúgy, vagy talán jobban tudnál élni. A remény itt, a közösen megélt idő marasztó abroncsa ott... Ez a szakadék, Kálmánka. Nem a kalandba, az elveszett lehetőségbe tud beletántorulni az ember."

És nem csak a megcsalásról van szó, életem összes vélt vagy valós kihagyott lehetősége egy-egy gyászpillanat, vagy talán hosszabb időszak. Hát ezért visel meg annyira, ha nem kapok vagy adhatok esélyt valami jóra aminek még ki kell alakulnia, amivel még kevesebb ez a világ vagy csak az én világom. Ezért fáj az a sok nem,és a lényem sértése. Miért van az ,hogy Sziládin és rajtam kivül soha senkinek nem jut eszébe ez amikor épp az a helyzet áll fenn hogy szakítunk mielőtt összejöttünk volna. Amikor csak egy leheletnyire vagy a megnyugvástól, de valami közbe csap. Nem, az élet nem tökéletes, olyan talán nincs is ,hogy tökéletes pillanat. Viszont a legnagyobb hiba ha még esélyt sem adunk ,hogy kialakuljon. Miért van mindig "nem" a bizonytalanság mellett!? Igen velem is előfordult ,hogy nem adtam esélyt, dehát az elejétől a végéig biztos voltam benne, nem próbálkoztam vele mert tudtam,hogy jobb ha meg sem születik.... De komolyan ,igazán ebbe lehet a legjobban beletörni. Szinte mindegy kiaz, ha egy picit is fontos volt rémesen fáj ha kihagyjuk.Kihagynak. Mert elképzelem , néha azt is érzem ,hogy tudom mitől jó és ,hogy ő miért akarta,amikor még akarta (meggondolás remélem később kiderül,hogy meggondolatlanság). De nem éri meg, rohadtul nem éri meg senkit közelebb hívni, talán már engedni se ha ő kéri. Elcsesztem, későn jöttem rá, de nem voltam áruló. Miért mindig csak én figyelek oda mások érzelmeire? Miért csak én járok lábujjhegyen? Francba az egésszel! Inkább nem lesz több lehetőség, minthogy minden napirendi pontom szerves része legyen a megemlékezés és a szájbiggyesztés... Meghasonlok miattuk, pedig ezt minden egyed tudja: nem szabad. Még több óvatosság? Vagy önpusztító habitus? Egyik se jobb...Nem mindig elég mentség a "dehát csak emberek vagyunk"...

Halálosan fáradt vagyok...

Az hülyeség, hogy a pia nem old meg sok mindent... rögtön minden könnyebb lenne ha aznap én is a pohár fenekére nézek...de nem tettem, mint ahogy sok mást sem. Ami viszont megesett, az az, hogy újabb érthetetlenség vesz körül és elhomályosult a fókuszom is. Ideje lesz hajat mosni! Ma végre igazoltan nem kell aludnom, hanem az éjszaka csúcspontját a csajokkal tölthetem a városban. Mindig így kéne, hogy legyen...

Mivel nem vagyok konstruktőr, nem lett volna jogom hidakat égetni és égettetni. Valaki rám bizonyította, hogy nem vagyok makulátlan sem, meg semmilyen sem. És egy olyan beszélgetés előtt állok amelynek a végkimenetele évekre meghatároz majd. Vagy jól vagy rosszul.

A kampányolással pedig illene felhagyni...másokat győzködni a nagyszerűségemről kellőképp szórakoztató és kimerítő sport, de azt hiszem 2008 körül nőhettem ki belőle. Fogalmam sincs mikor váltam ilyenné? És, hogy ez egyáltalán felnőttség-e...

Jó sok a 'nem tudom'.

Mivel nyúl voltam és végül itthon maradtam (hozzá tenném, egy becsületes és igazán hűséges nyúl)... megint elővettem azokat a filmeket amiket már túl rég óta rejtegetek a hordozható adattárolómon.

My Blueberry Nights - amikor megszereztem, napokig gondoltam rá, hogy megnézem. Aztán elfelejtettem - azt hiszem akkor is szerelmes voltam - és a filmnek észrevétlenül kellett tengődnie ezidáig. És azon kívül, hogy nem értem a saját hülye feledékenységemet, több más, sok mindenre érdemes gondolatot ébresztett bennem.

Olyan furán érzem magam. Azért fura, mert tulajdonképpen ez volt a szokványos érzület sok sok sok évig...aztán eltűnt és most visszajött megint. Minden olyan egyszerűnek tűnik és úgy amúgy elillant a fatalizmusom is. Már nem tudom pontosan, hogy mi lesz... És a "lehet bárhogy" érzés ahelyett, hogy megrémisztene, inkább újra megízesíti az életet.

Így ma inkább tornáztam, drámát írtam, zenét hallgattam és élveztem, hogy a gondolataim csak az enyémek. Majd megkérdezem, mi a viszonya a zenéhez...és mindent ami ezután jön, rá fogom az érdeklődő személyiségemre...

Miskin herceg a vesémig belém látott, és minden kiderült amit sejtettem. Ha már a huszonhatodik ember jön azzal, hogy túl sokat gondolkodom, felvetődik a kérdés, hogy talán nekik lenne igazuk?

Ezért mindjárt, hogy megszabaduljak minden gondomtól, meg kell próbálnom napi szinten blogot írni megint. Először is ez a pécsi szokás-művészet elkísérni látszik egy jódarabon. Midőn egyetlen éjszaka alatt látok annyi újat és csöppenek bele egyik hülye helyzetből a másikba... mindeközben persze rendületlenül bízok az idegenek jóindulatába.

Budapest a dilis taxisok mekkája. Amúgy az már rég bizonyos, hogy ez egy kiépült maffiahálózat és leginkább a szuburbiában élő, csökkentett tömegközlekedéssel számoló polgárok vérét szívja.

Foltokban emlékezve a tegnap estére, mindvégig minden olyan ismerős volt. Azon kívül, hogy érthetetlenül százszor elképzeltem már, megint ilyesmire kerül sor. HaHa, tegnap egymagam voltam a világgal és csak kötelességtudatból nem tettem meg azt, amit amúgy hidegvérrel tehettem volna minden vélt vagy valós sérelem megtorlásául. De a herceg nem érdemelné meg sz édes bosszú eszköze címét...ezért olyan jó voltam, mint a kisangyal.

Amúgy hogy hogynem, kiderült, hogy még sem vagyok reménytelen sofőr, a bölcsész-tánc bejövősnek számít...és hogy a lila színről rajtam kívül senki sem tudja, hogy a kielégítetlenség jele. Tanulságosan fura este...egy azok közül, melyektől igazán érzem, hogy élek. Manapság ez ritkaság számba ment...de három évig lételemem volt. 

Manapság újra gondolkodom az ember és a világ kapcsolatáról... mármint arról az elméletről amit anno Tarnay mondott, hogy mindkettő nem lehet a tied. Ha a világot választod, el kell vesztened az embered és ha mégis az ember lenne a fontosabb, búcsút inthetsz a világnak. Hát nem tudom. Tény, hogy nekem most nincs egyik se. Az emberem még mindig kimondhatatlanul távol van, a világ pedig olyan valószínűtlen, hogy röhöghetnékem és sírhatnékom van egyszerre.

Nem jöttem még rá, hogyan működik ez pontosan. De akár jól is működhetne...ha hiszek benne. Mindenesetre a félelem bennem nagyobb mint valaha. Bizonyos veszteségek után az ember olyan félelmetlenné válik (fearless),hogy észre sem veszi vakmerőségében milyen új emlékek/személyek csapódnak hozzá, melyeket megszeret és megtanul félni az elvesztésüktől. Az én butaságom pedig előre félni a válaszúttól, ami talán sosem jön el.

Jelenleg nagyon szeretnék Spanyolországba menni. Ez többnyire Almodóvár hibája. Valaki azt mondta, hogy meg kell tanulnom ketten élni ebben a kapcsolatban és elengedni végre azt a kísértetet, ami valójában már csak bennem él. Szeretem Spanyolországot, olyan eleven és érzelmes, mint a zenéje. Amúgy meg jó lenne már túljutni a neurózisomon, a lovaglás ingyen van, a pszichológus meg méreg drága... teljesen nyilvánvaló tehát, hogy mi lesz a következő lépés, mégha nagy is a nyaktörés kockázata, inkább lóháton (páncélban vagy anélkül) megyek megkeresni önmagam. Fogalmam sincs hol vesztem el ezen a nagyon hosszú úton.